Skip to main content
Aktuális
By 2024. február 13.február 14th, 2024No Comments

102 évesen is az élni akarás jellemzi

Azért vigyáz rá ennyire a Jóisten, mert szereti, hogy sokat imádkozik – hiszi Köncse Erzsike néni, akivel 102 éves születésnapja okán beszélgettünk életútjáról.

Köncse Erzsike néni 1922. január 23-án született Csobányosban, ahol szülei akkor dolgoztak. Édesapja fakezelő volt, édesanyja pedig sütött-főzött a munkásoknak, születése után a család hazaköltözött Csekefalvára. Négy fiú testvérével együtt Csíkszentmártonban járta ki a hét osztályt, mint mondta, minden tantárgyat szeretett, egyedül a román nem ment elég jól. Emlékei szerint kötelező volt iskolába járni, ha pedig nem ment elég jól a lecke, akkor délután is bent kellett maradni, ahogy akkor mondták „papírgaluskára”. Az iskola elvégzése után mezőgazdasági munkákkal foglalkozott, majd

fonóba kezdett járni, ahol a lányok fontak és kötöttek, illetve a legényekkel szórakoztak.

„A legények az orsót elvették, azt pedig ki kellett váltani csókkal. S ha olyan volt a legény, hogy nem akartuk megcsókolni, akkor elvitték az orsót és felmotollálták a fonalat a kapusasra. Így nem volt más lehetőség, csak meg kellett adni a csókot” – avatott be mosolyogva a valamikori játszmákba Erzsike néni.

Kérdésünkre elmondta, jókedélyűségét édesapjától örökölte, aki ugyanakkor szigorú ember volt, nem szabadott feleselni neki. „Azt mondta: fiaim, amelyiknek az én házamnál nem tetszik, annak el lehet menni. Ennyi elég is volt, nem kellett nagyobb szidás”. Bálokba, fonókba járhattak, az egész család szeretett mulatni, de tudták, úgy kell viselkedniük, hogy édesapjuk se kórházba, se börtönbe ne menjen miattuk. Minden vasárnap misére ment a család, nem lehetett otthon maradni. A mise előtt megfőzték az ebédet, s amikor hazamentek, közösen elfogyasztották. Azt is megjegyezte, hogy édesapjától megtanulta,

rossz fa és rossz kenyér nincs, ezért sosem válogat az ételben.

A második világháború idejére is emlékszik, amikor minden férfit elvittek katonának, édesapját és fiú testvéreit is. Egy évvel fiatalabb öccsét csak a piacra hívták leventeoktatásra, de onnan úgy elvitték, hogy három év múlva jött csak vissza. Az idő alatt egyedül maradt édesanyjával a gazdálkodásban, nekik kellett szántaniuk, vetniük. Sok jutott akkor nekik, de a Jóisten megsegítette, és három év múlva édesapja is hazatért a háborúból egészségesen. Elmondása szerint sokat kínlódtak, míg sikerült újra helyre kerülnie a családnak.

Második férjével, Köncse Béniámmal 1948-ban házasodtak össze, akkor költözött fel Bánkfalvára. Első házasságából egy gyermeke született Antal, második házasságából további kettő József és Magdolna. Házaséletükben voltak nehézségek, rossz és jó dolgok, „de a rosszat elfelejtettük, a jót vettük elé. Így van ebben az életben is, ha jó vagy, hozzád is jók, de ha rossz vagy, te is azt érdemled” – mutatott rá az idős nő. Férje és ő is a kollektívnél dolgoztak, emellett Erzsike néni az óvodánál főzött és dada is volt. „Akkor nem úgy volt, mint most, hogy ilyen sok az óvónő, akkor csak egy volt Vitos Gézáné Terézke, és annyi gyermek, mint a csepegés. Amikor gyűlésbe kellett mennie, akkor a gyermekek rám maradtak. Adtam nekik plasztelint, ezt-azt, és ők addig azzal dolgoztak, míg én főztem. Mert akkor egész napos volt a program, etetni, altatni is kellett őket. Volt elég dolgom, és emellett a kollektívnél az irodákat is én takarítottam” – avatott be a részletekbe.

Jelenleg lányával Magdolnával él együtt Bánkfalvában, ágyban fekve telnek a mindennapjai. Büszkén meséli, hogy van kilenc unokája, 15 dédunokája és 3 ükunokája. Sokan látogatják, szeretettel veszik körül, amit ő jó szívvel fogad, és mindenkihez van pár biztató szava. Minden nap megköszöni a Jóistennek, hogy ilyen boldog öregkort adott neki, hogy ép elmével és egészséggel meg tudta élni ezt a szép kort. Fiatal korában nem gondolta volna, hogy ennyi évet megélhet, sőt gyakran mondta, hogy ezt-azt nem éri meg. De csak megérte, megsegítette a fennvaló, hogy itt lehet. Mint mosolyogva megjegyzi,

még akar is maradni, mert itt ismeri a szokásokat, de a túlvilágon nem tudja, mit kellene tenni.

Szerinte azért vigyáz rá ennyire a Jóisten, mert szereti, hogy sokat imádkozik. Éjszaka ha megébred, mert elfogja a görcs a lábát, akkor is imádkozik, és elmúlik. Az imádság mindenen segít, ezért mindenkiért imádkozik – idősekért, fiatalokért egyaránt. Imádkozik, hogy a fiatalok szeressék az időseket, hogy gondoljanak arra, ők is megöregednek, és a Jóisten azt adja vissza, amilyen vagy. Mint mondja, sok mindent szeretne még most is csinálni, „az eszem még megjárja, de a lábam nem”. Úgy hiszi, hogy a Jóisten úgy adta, hogy ha nem lát, menni se tudjon, ne kelljen őt vezetgetni. Most van lehetősége kipihenni az életében lévő sok fáradalmat – vallja.

Azt üzeni a fiataloknak, „legyenek elnézőek, megértőek, jólelkűek, vallásosak, erős legyen a hitük és tiszteljék, becsüljék az öregeket, mert ők is meg kellene érjék ezt a kort, de úgy, hogy őket is úgy szeressék, ahogy engem”. Mindenkinek egészséget kíván és olyan idős kort, mint az övé. A hosszú élet titkának pedig azt tartja, hogy az ember maradjon nyugodt és imádkozzon sokat. Ne zúgolódjanak az emberek, hanem a Jóistent kérjék, hogy boldog öregséget adjon nekik is.